Dr. Farkas Jácint végzettségét és érdeklődését tekintve filozófus doktor. Vizsgálódásainak középpontjában a fogyatékosság, akadálymentesség, a hermeneutika és a buddhista bölcseleti dimenziók feltérképezése áll. Mivel ő maga is mozgássérült, így a legmegfelelőbb személy, akivel beszélgethetünk a fogyatékossággal élők hétköznapjairól, az élet kihívásairól, buddhizmusról és sok minden másról.
Az interjút a Fenntarthatósági és Esélyegyenlőségi Iroda készítette, a Közösség hónapja keretében. #BGEaKözösségért
Végül is hogyan találtatok egymásra a buddhizmussal?
A buddhizmus sehogy sem talált rám, mint ahogy én sem találtam rá. :-)
Ennek egyszerűen az az oka, hogy a buddhizmus azokon a területeken, ahonnan a Buddha tanítása származik, egyszerűen ismeretlen fogalom.
Szellemi mentorom, Popper Péter tanításai és útmutatásai által jártam be sokféle utat és útelágazást. Így jutottam el egykori almamáterembe, A Tan Kapuja Buddhista Főiskolára. Ott ismertem meg azt a két gyakorló filozófust – Végh Józsefet és Porosz Tibort –, akik máig a mestereim is.
Egyébként buddhistaként hogyan tekintesz a fogyatékosságra?
A Buddha útján járva óhatatlanul megtapasztaljuk, hogy a létezés ki nem elégítő volta – amit gyakran és eléggé félreértelmezett módon, szenvedésnek értenek és fordítanak a nyugati kultúrkörben –, alapvetően azért alakul ki és szerveződik újra és újra, mert az emberi élet fizikai síkján igyekszünk elérni a tökéletességet. Ez egyszerűen kivitelezhetetlen, hiszen a létezésünk véges. A testünk éppen ezért (is) nélkülözi az állandóságot. Ez az állandóságmentesség valamennyi entitásra igaz úgy a földön, mint az általunk ismert vagy ismerni vélt univerzumban.
Mi a Te fogyatékosságod története? Ez mennyiben határoz meg Téged?
Ez végtelenül egyszerű: koraszülöttként, valószínűleg agyvérzéssel születtem, ennek következtében lettem mozgássérült, ami a természetes állapotom. :-)
Annyiban határoz meg, amennyire mondjuk egy festőt meghatároz és alakít a rá jellemző stílus. Igyekszem úgy is használni, mint az említett művész a rá jellemző stílusjegyeket. Rengeteg inspirációt és erőt is merítek belőle. Aztán persze van olyan, hogy a pokolba kívánom az egészet. Van, amikor nehezen mozdulnak a lábak, fájnak az ízületek, vagy az egyensúly „szabadságra megy”, de tudom, ezek is el fognak múlni.
Viszonylag kevés emberrel vagyok kifejezetten szoros kapcsolatban. Az Ő esetükben nem veszem észre, hogy ez központi kérdés lenne. Ez a párkapcsolatomra is igaz, sőt, hatványozottan az.
Szóval természetesen szoktunk róla beszélni és a magam részéről kifejezetten szeretek belőle viccet is csinálni. Azonban alapvetően nem a fogyatékosságot tartom a legnagyobb akadálynak a kapcsolatok kialakítása tekintetében, hanem azt az általános emberi sekélyességet, ami egyre inkább körbevesz bennünket.
Ha már közvetlenség és nyitottság: Nem érzed, hogy a “politikai korrektség” jegyében néha kerülgetjük azt a bizonyos kását?
A fogyatékosság különböző formáival kapcsolatos fogalmak folyamatosan változnak. Ennek oka leginkább az, hogy igyekszünk a rendkívül kulturált és szofisztikált, intellektuális ember látszatát kelteni. Aki már annyira érzékeny és manapság annyira politikailag korrekt is, hogy alig-alig nevezi meg konkrétan a dolgokat maga körül. Főleg, ha azok valamilyen testi vagy mentális állapot megjelölésére szolgálnak.
Részemről ezeket a dolgokat kevéssé tartom fontosnak, akár mint érintett, akár mint a témával foglalkozó filozófus.
Persze nagyon fontos, hogy például ne “nyomoréknak” nevezzük a funkcionális fogyatékosságban érintett embereket. De ennél sokkal fontosabbnak gondolom, hogy ne eszerint az „egészségmánia” szerint differenciáljuk az embertársainkat. Erre jó példa a kerekesszék vs. tolókocsi viszonylat megértése. A tolókocsi kifejezetten a kiszolgáltatottság érzetét kelti, illetve keltheti a használójában. A különböző szakmai anyagok elkészítése során természetesen rendkívül figyelek az úgynevezett “korrekt” fogalomhasználatra, azonban a hétköznapokban nagy ívben teszek arra, hogy miként neveznek engem vagy a társaimat, miközben mondjuk az utcán közlekedünk. Itt sokkal fontosabbnak tartom az emberi hozzáállás kifejeződését, melynek csalhatatlan verbális és nem verbális jelei is vannak. Ha például a diskurzusban résztvevő embertársunk ékesszólóan használja a politikailag korrekt és szakmailag is tökéletesen helyes fogalmakat és kifejezéseket, de közben süt róla, hogy alsóbbrendűnek tart magánál a fogyatékosságom látható jelei miatt – finoman szólva –, nem igazán hat meg az átlag feletti, felszínes „műveltsége”. És természetesen ennek az ellenkezője is igaz.
Éppen ezért talán előbb emberi, hétköznapi értelemben kellene korrekt módon viselkednünk egymással, majd jöhet a „politikasík” is, ahogy azt az egyik sztoikus Mentorom szokta mondani. Ezzel mélységesen egyetértek...
Ha már a hétköznapokról beszélünk: egy kerekesszékes ember hétköznapja is úgy indul, mint mindenki másé? Például másmilyen az otthonod kialakítása?
Pontosan ugyanúgy indul, mint mindenki másé, azzal a különbséggel, hogy esetemben sokkal lassabbak a folyamatok. A párom, Anita ebben is sokat tud segíteni, mint ahogy az élet valamennyi területén. Ilyenek például a közös utazások, kirándulások, de akár egy nagyobb bevásárlás megszervezése és lebonyolítása is.
Őszintén szólva fogalmam sincs, milyen egy kerekesszékhez kötött ember lakókörnyezete, tekintettel arra, hogy én közlekedési eszközként használom az elektronikus székemet. Ha csak tehetem, a lakáson belül és ismerős környezetben botokkal közlekedem, már csak azért is, hogy a járás és mozgásképesség ne romoljon, sőt, ha lehet javuljon. A lakásban a bejárati ajtóhoz van egy rámpa kialakítva, illetve a fürdőszobában és a vécében vannak kapaszkodók a falra rögzítve, és nincsenek küszöbök. Ennyi tulajdonképpen a „speciális” akadálymentesítés, ami számomra tökéletesen elégséges. Ebből kiindulva az akadálymentesítés szükségessége és megvalósítása csak szűk keretek között standardizálható, a személyre szabás egyszerűen elkerülhetetlen, például a lakókörnyezet kialakítása terén.
Mi van a sporttal és a szórakozással?
Kifejezetten szeretünk utazni és kirándulni. (Ide vezethető vissza az utazástudomány iránti érdeklődésem.) Ám annak ellenére, hogy igyekszünk körültekintően, jó előre megszervezni egy hosszabb nyaralást, sok esetben az akadálymentesítés és különösen az akadálymentesség természetű gondolkodás fogyatékosságai miatt nem vagy kevésbé sikerül jól a „kiruccanás”. Ilyenkor azt szoktuk mondani – részemről cifra káromkodások közepette –, hogy nyaralásnak indul, de kalandtúra lesz belőle.
Van olyan hely, ahova szívesen mennél, de nem teheted meg, mert kerekesszékes vagy?
Ezen még sohasem gondolkodtam, hiszen érdemes tisztában lenni a saját korlátainkkal, függetlenül attól, hogy „csak” egzisztenciális vagy funkcionális fogyatékossággal is éljük az életünket. Azt tapasztalom, hogy gyakran azért „keserűek” és frusztráltabbak az emberek, mert olyan helyzeteket szeretnének teremteni, amire egyszerűen nincsenek meg a megfelelő társadalmi és/vagy személyes feltételek.
A határok feszegetése persze rendkívül fontos, azonban érdemes olyan célokat kitűzni, amelyek akképpen érhetők el, hogy valódi örömünk és jó érzésünk származik belőlük. A világ ugyanis annyira sokszínű és csodálatos hely, hogy nagyon sok élet is kevés ahhoz, hogy az örökké változó mintázatának pár százalékát átlássuk, illetve megéljük. A magam részéről tehát feleslegesnek gondolom olyan vágyak hajszolására elfecsérelni az életidőmet, amelyek elérése vagy megszerzése, illetve ebben az esetben személyes megtapasztalása, irreálisan nagy erőfeszítésbe kerülne ebben a konstellációban.
Ha visszatértünk a hétköznapi kihívásokhoz: Te, hogy indulsz munkába? Hogyan közlekedsz a városban?
Lassan és megfontoltan szoktam munkába indulni, de általában ez minden úticélom esetében így van. :-)
Kerekesszékkel tömegközlekedve sok alternatív útvonalat kell felderíteni és fejben tartani, még akkor is, ha Budapest felszíni tömegközlekedése – értve ez alatt a buszokat és a trolibuszokat elsősorban –, kifejezetten jónak mondható, hiszen szinte mindegyik közlekedési eszköz alacsonypadlós. Azonban a rámpák minősége és az azokat üzemeltető gépkocsivezetők hozzáállása igencsak nagy szórást mutat, és ez bizony gyakran bosszúsághoz és késésekhez is vezet.
Ha a technikai akadálymentesítés ki van építve, de például nem működik a lift egyes metrómegállóban, akkor lép életbe a vészhelyzeti protokoll: érdemes több alternatívát kidolgozni és észben tartani az A pontból B pontba történő odajutás eseteire.
Továbbá nem szabad szégyenlősnek lenni, tudni kell segítséget kérni hol így, hol úgy. Ez igaz az épületekbe való bejutás nehézségeire, vagy az igen kardinális mosdó kérdésekben is, mert bizony az ember komolyan szarba tud kerülni, a szó átvitt és teljesen konkrét esetében is.
És bizony, sajnos vannak olyan helyzetek és esetek, amikor valóban nem lehet még segítséggel sem bejutni például egy rendezvényre, ezért ilyenkor előre kell gondolkodni a szervezés kapcsán. Az információs technológia ebben komoly akadálymentességi potenciált biztosít nekünk, ezt is ki kell tudjuk használni, jó értelemben.
Magyarországon, így Budapesten is, a taxizás kerekesszékkel egyszerűen rendkívül körülményes. Egy-két vállalkozó foglalkozik ilyen típusú szolgáltatás nyújtásával, de ezt előre meg kell rendelni. És itt nem órákban, hanem napokban kell gondolkodni. A BKV is üzemeltet ilyen szolgáltatást, azonban ugyanilyen időhorizontban kell előre gondolkodni, ami egy aktív életet élő kerekesszékes ember számára egyszerűen kivitelezhetetlen.
Mondanál konkrét példát is? Akár a munkád kapcsán.
Viszonylag sok egyetemi, illetve konferenciaelőadás megtartására kérnek az ország különböző felsőoktatási intézményeiben. Ezek kapcsán például egy Pécsre történő utazás megszervezése és lebonyolítása tömegközlekedéssel körülbelül egy heti plusz szervezési feladatot ad. Ha a párom vagy valamelyik kedves kollégám megtudja oldani a szállítást az nagy könnyebbség, de ekkor általában jön a következő problémahalmaz: a nagy egyetemi előadók az esetek többségében nem rendelkeznek akadálymentesített katedrával, így kerekesszékkel vagy mopeddel nem megközelíthetőek. Ekkor kell kreatívnak lenni és minden hátráltató tényező ellenére megtartani az előadást.
Most, hogy a vidéket is említed: más egy kerekesszékes ember élete a nagyvárosban/fővárosban, mint egy vidéki kisebb településen?
Erről kevés tapasztalatom van, inkább csak benyomások a belföldi utazásaink kapcsán, de azt mindenképpen el tudom mondani, hogy nagyban függ a városok közösségének és vezetésének a hozzáállásától és lehetőségeitől. Például a szolgáltatási szektor akadálymentesítési helyzete sok esetben az előzőektől függ. Holott a közösségi létezés milyensége elsődlegesen a szolgáltatások igénybevételének lehetőségében rejtezik.
És mi a helyzet külföldön? Vannak külföldi jó példák?
Mindenképpen szeretném elmondani, hogy sehol a világon nincs kolbászból az a bizonyos kerítés. Éppen Svédországban tapasztaltuk meg pár évvel ezelőtt, hogy az akadálymentesítés fellegvárként emlegetett ország, a diszkont légitársaságok számára kialakított egyik legújabb repülőteréről kerekesszékkel, akadálymentesen, normál áron bejutni Stockholmba fizikai képtelenség volt. Speciális taxit kellett rendelni, ami a fővárosba közel hetvenezer forintnyi extra összegért vitt el bennünket.
A másik példa Madrid, ahol az akadálymentes tömegközlekedés és az utcák kialakítása kifejezetten remek, azonban az emberi hozzáállás a legtöbb esetben kritikán aluli. Értem ezalatt, hogy még a turisztikai központok környezetében sem voltak hajlandók angolul beszélni a helyiek. Számomra ez egy örök érvényű példa marad arra, hogy az akadálymentesség természetű lét és működés nélkül a technológiailag szinte tökéletesen átalakított létkörnyezet egy fabatkát sem ér.
Így elérkeztünk oda, hogy mi lenne a legnagyobb segítség, amivel gördülékenyebbé lehetne tenni a mindennapokat?
Ez esetemben kapcsolódik egy dublini tanulmányút élményeihez, ahol az ír főváros egyik legpatinásabb egyetemén, a UCD-n volt alkalmam - szintén a párom segítségével - eltölteni közel másfél hónapot. Itt például azt tapasztaltuk, hogy a fogyatékossággal élő oktatók és hallgatók rendelkezésére áll egy segítő szolgálat, amely a munkába jutástól a feladatok elvégzésén át, egészen a hazaérkezésig segíti az érintetteket.
Lépten nyomon a befogadó és a segítő társadalmi berendezkedés szükségességéről beszélünk. Az erről született könyvek és tanulmányok száma a végtelenbe vész. Azonban a hétköznapok gyakorlata ezektől az eszméktől sajnos – közel sem csak hazánkban és Kelet-Európában – rendkívül távol esik. És ez bizony az esetek többségében nem pénzkérdés elsősorban, hanem az emberi hozzáállás átalakulása egy közösségi módra, amelyben a személyi segítés például nem egy szitokszó és nem igazolható extra kiadás, hanem egy elfogadott és támogatott természetes cselekvés, akár az egyetemek eseteiben is!
Nagyon nem szerencsés viszont, amikor kérdés nélkül úgy próbálnak segíteni például egy lépcsőn való közlekedésben, hogy a támaszkodó karomat kérdés nélkül elkapják és felemelik. Ha valóban érdeklődik velem kapcsolatosan valaki, azt őszintén és nyíltan tegye, s ez ismét csak nem egy „fogyispecifikus” megállapítás. Persze azzal számolnia kell az illetőnek, hogy a válaszok hasonlóan őszinték és kendőzetlenek lesznek a részemről.
Jó, hogy említed az egyetemeket. Szerinted mivel válhatna az Egyetemünk vonzóbbá a fogyatékossággal élők számára a fizikai akadálymentesítésen túl is?
Filozófusként az egyik gondolkodó és „beszélgetőpartnerem” Karl Jaspers az egykori zseniális német filozófus, aki egy veleszületett hörgőrendellenesség következtében tökéletesen tisztában volt a funkcionális fogyatékosság mibenlétével. Az egyetem eszméje című dolgozatában arról értekezik, hogy az egyetem akkor képes befogadó módon létezni, ha az emberi szellem szabadon és állandó interakciókban létezik a falai között. Magyarán, ha nem hirdetjük lépten-nyomon, hogy várjuk és támogatjuk az akadálymentességi igényű hallgatókat és leendő kollégáinkat, ám de a cselekedeteink és az azokból származó üzenetek mintegy automatikusan eljutnak az úgynevezett célcsoporthoz. Ezzel nem azt mondom, hogy ne kommunikáljuk a nyitottságunkat, hanem azt, hogy egy pozitív és segítő cselekedet többet ér ezer szónál, vagy jól szerkesztett képnél.
Mit adott neked a saját fogyatékosságod? Miből merítesz erőt a nehezebb napokon?
Buddhista gyakorlatként a tudatosság és a figyelem elsődlegességét kaptam. Persze ez nem jelent tökéletességet egyik esetben sem. Azonban az alkalmazkodóképesség szükségességét - ami az intelligencia egyik fokmérője is -, és ezek a fejlesztését szintén a funkcionális fogyatékosságomnak köszönhetem. Többek között ezek segítenek át a rázósabb időszakokon.
Ami viszont itt az Egyetemen tesz boldoggá, az a filozófiai jellegű kutatás és tanítás egymást segítő, egymásra épülő gyakorlata. Illetve az az emberi közösség, amelynek a része lehetek a tanszéken, ahol dolgozom.
És mi tesz boldoggá az életben?
Mindenekelőtt szeretném megjegyezni, sem a munkában, sem pedig az életben nem hiszem, illetve nem tapasztaltam azt, hogy létezne bárminemű állandóság. Így a boldogság és az arra való törekvés sem permanens része az életemnek. Az igazán boldog pillanatok ritkák és éppen ezért kell őket nagyon megbecsülni. Éppen ezért konkrét példát nem tudok és nem is akarok itt említeni. Egy-egy kellemes séta a természetben az ember kedvesével, vagy egy jó baráttal, netán egy kifejezetten kellemes illat, vagy egy remek könyvnek az elolvasása és az írójával való szellemi beszélgetés lehetnek a ritka boldogság pillanatok megalapozói. De egyik sem garancia az oly ritka boldog pillanatok megélésére! Ugyanis az ember esendő lény – magam is csak törekszem a leírtak gyakorlására –, így csak utólag szoktunk rájönni, gyakran sok idő elteltével, hogy átéltük az egyéni boldogság kiteljesítő, ám rendkívül illékony érzését és annak valódi oka – sok esetben – már csak sejthető...
Ha ez a jövőben egy interjú sorozat lenne, akkor mit kérdeznél a következő riportalanyunktól?
Semmit. :) Hagynám, hogy beszéljen arról, ami a számára igazán fontos.