Dr. Győri Zsuzsanna sikeresen védte meg habilitációját 2025.03.12-én a BGE Vállalkozás és Gazdálkodástudományi Doktori Iskolájában. Ennek kapcsán kértük fel őt egy interjúra, hogy ossza meg az eddigi pályafutása során szerzett élményeit, tapasztalatait.
Hogyan kezdődött egyetemi pályafutásod, honnan jött az oktatói elhivatottság?
1997-ben kezdtem tanulni a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen. Jó tanuló voltam, jól ment a matematika és a történelem is, valahogy evidensnek tűnt, hogy a Közgázra menjek, és bár jól teljesítettem a tárgyakat, mérföldköveket, az évek során egyre inkább elbizonytalanodtam, mit is keresek én itt, mi végre is leszek közgazdász. Aztán 2001-ben, negyedéves koromban a szabadon választható blokkból felvettem az „Etika a gazdaságban” című kurzust, és rögtön az első előadáson azt éreztem, hogy ezért jöttem, ezzel a témával szeretnék foglalkozni. Még abban a félévben csatlakoztam a Zsolnai László által vezetett Gazdaságetikai Központ egy kutatásához, és ott is ragadtam: Zsolnai tanár úr témavezetésével írtam a szakdolgozatomat, majd jelentkeztem doktori képzésre, ahol 2004-ben kezdtem el szemináriumokat tartani. Akkor ott igazi jó értelemben vett műhelymunka folyt, konferenciákat rendeztünk, közösen kutattunk, az oktatási munkánkat is összehangoltuk. Minden héten megbeszéltük az elmúlt heti szemináriumok tapasztalatait, és egyeztettünk arról, hogyan nyúlunk a következő témákhoz. Rengeteget tanultam gazdaságetikáról, fenntarthatóságról, de az egyetemi oktatás és kutatás módszereiről, szerepéről, felelősségéről is.
A munkád melyik részét szereted leginkább és miért?
Azt hiszem, azt szeretem legjobban, hogy a munkám sokszínű, váltakoznak benne az elmélyült, befelé forduló és a nyitottságot kívánó, együttműködésre alapuló munkaszakaszok. Minden területen meg tudom találni a szépséget, érdekességet, és már elég jól kiismertem magamat ahhoz, hogy hatékonyan tudjam beosztani az időmet, ha kell, váltsak a különböző típusú, más éberségi, figyelmi szintet megkövetelő munkák között. A kutatásnak és az oktatásnak is vannak magányosan végezhető részei, szeretem az ezekbe való belemerülést, ezen belül azonban előfordul, hogy mondjuk nincs ihletem cikket írni, olyankor váltok, és fókuszáltan tudok az óráimra készülni. A hallgatókkal, munkatársakkal való találkozásnak, közös munkának kötött ideje van (órák, meetingek), ott nincs ilyen rugalmasság, de legtöbbször sikerül időzítenem a „szociális” formámat. Nagyon motivál a másokkal való interakció, együttgondolkodás, szeretem, hogy amit együtt alkotunk, az több, mint a részek összege.
Mesélj arról, hogy mi motivál a munkádban! Mi az, ami minden nap erőt ad?
A hit abban, hogy amit csinálunk, az értékteremtő. Közgazdász hallgatóknak beszélni a fenntarthatóságról, eszközöket adni a kezükbe ahhoz, hogy megküzdjenek az emberiség előtt álló ökológiai és társadalmi problémákkal, felemelő hivatás. Bár van, hogy én is elcsüggedek, szorongok a világban zajló változások miatt, felelősségemnek érzem, hogy a tudásomhoz, lehetőségeimhez mérten formáljam a fiatalok szemléletét, hozzáállását. A kutatásra úgy tekintek, mint ami megalapozza, megerősíti a tanításban alkalmazható kompetenciáinkat, hitelességünket. A mostani tanévben a korábbinál aktívabban vettem részt a TDK-munkában, nagyon inspiráló volt, ahogyan a kutatás és az oktatás ezekben a konzultációs folyamatokban összekapcsolódott. Mi jelenthet többet egy egyetemi oktatónak, minthogy okos, motivált, a világ dolgai iránt érdeklődő hallgatókkal dolgozhat, gondolkodhat együtt?
Mit jelent számodra a habilitáció?
Egyfelől szakmailag nagy lépés az akadémiai karrierben, talán már előbb is megléphettem volna, de valahogy nem gondoltam rá. Sokat jelent, hogy a Doktori Iskola korábbi vezetői ösztönöztek arra, hogy állítsam össze a habilitációs pályázatomat, hiszen azt jelezték vele, hogy ők is látják az elért eredményeimet. Meghatározó az is, hogy mennyire pozitívan értékelték a munkámat a felkért egyetemi tanárok. Másfelől most, hogy megtörtént a nyilvános eljárás, már tudom, hogy emberileg is mennyire fontos egy ilyen közösségi aktus. A védés előtti napokban nagyon izgultam, de amikor láttam a terembe érkezni kedves barátaimat, kollégáimat – és persze a családomat – megnyugodtam. Jó érzés volt, hogy megmutathatom nekik, hogy képes, alkalmas vagyok a munkám végzésére. A mai világban projektszemléletben élünk, és mivel párhuzamosan sok projektünk zajlik, ritkán állunk meg ünnepelni, reflektálni a sikereinkre. Nem mondom, hogy most sok időm volt erre, de azért mégis volt egy nap, ami egy hosszú folyamat végére tett pontot – vagy inkább egy mosolygós, elégedett, áldott emojit.
Mik a jövőbeli terveid?
Folytatom a projektjeimet. Tartom az óráimat, szakdolgozatokat konzultálok, lektorálok, több kutatócsoportban tevékenykedem. Nagy erőkkel dolgozunk a kollégákkal az új karhoz, új tanszékhez kapcsolódó feladatokon, most aktuálisan a tantervek összeállításán. A Fenntarthatóság Tanszék új egyetemi nagytárgyához e-learning anyagot is fejlesztünk, illetve lassan bekapcsolódóm a kari tudományos vezetéshez kapcsolódó tennivalókba is, hogy a váltás augusztusban minél zökkenőmentesebb legyen majd.
Ha jut időd egy kis pihenésre, mivel töltődsz fel, hogyan tudsz kikapcsolódni?
Erre is vannak magányos és kifejezetten közösségi, interakción alapuló módszereim, mert néha jobb egyedül, de nagyon szeretek a barátaimmal, szeretteimmel lenni, és feltölt, inspirál a kreativitás, a művészet, az őszinte, megalkuvásmentes alkotás. Olvasok, zenét hallgatok, néha papírra vetem a gondolataimat különböző szövegformákban, szeretek jó levegőn lenni. Hiszek Istenben, a Budapest-Angyalföldi Evangélikus Egyházközség felügyelője vagyok, családommal minden vasárnap ott vagyunk a templomban, közösen éneklünk a templomi kórusban, fontos helyet foglal el az életünkben a gyülekezeti közösség. Férjemmel gyakran járunk színházba, irodalmi estekre, de ha igazán őszinte akarok lenni, legjobban akkor oldódom és töltődöm fel, amikor a magyar alter nagyszerű zenekarainak (30Y, Platon Karataev, Esti Kornél és Istennek hála, sokan vannak még) első sorában énekelhetek. Az ilyen koncertek ötvözik a közösségi és a magányos élményt: amíg nem szól a zene, együtt vagyunk, beszélgetünk a barátainkkal, de ahogy elindul, jöhet a személyes megélés, ki- vagy sokszor inkább bekapcsolódás.
Mit üzensz a jövő oktatói és hallgatói számára?
Legyenek nyitottak a világra, de a saját maguk érzésire, (vissza)jelzéseire is, merjenek őszinték lenni és vállalni magukat. Nekem 40 évesen sikerült megtalálni, ki is vagyok én, ha lehet, ők ne várjanak eddig. Ha ezt az alapot, a saját identitásukban és integritásukban való meggyőződést tudatosítják, onnan már könnyebb lesz azonosítani az erősségeiket, fejlődési pontjaikat, azt, hogy mi teszi őket boldoggá, milyen célokat érdemes követniük. És talán legfontosabban, az új kihívásoknak is úgy tudunk megfelelni, a nehézségekhez, változásokhoz is az segít alkalmazkodni, ha ismerjük magunkat, hozzáállásunkat, az értékeket, amelyekben hiszünk és amelyek minden nap erőt adnak dolgozni, élni.
Köszönjük szépen az interjút, további sok sikert kívánunk a munkádhoz!