Mitől lesz igazán sikeres egy kutatás? Hogyan is zajlik a kutatói közösséghez való csatlakozás, a tudományos folyóiratok rangsorolása? A Vezetés és Emberi Erőforrás Fejlesztés Tanszék egyetemi tanárával és kutatóprofesszorával, Prof. Dr. Krajcsák Zoltánnal beszélgettünk a kutatói- és a tudományos publikációk világáról.
Világos, hogy tudományos műként publikálni csak kutatási eredményt lehet, de mitől válik egy kutatás igazán eredményessé?
Közhelyes válasznak tűnik, de igaz: a kutató képességétől, motiváltságától, kitartásától és idejétől. Ezek megléte garantálja az eredményt. Mindezek közül a kitartás, az elszántság a legfontosabb, az képes befoltozni más hiányosságokat is. Tartalmilag viszont a kutatásban a legfontosabb és legnehezebb az, hogy találjunk egy vagy több igazán jó kutatási kérdést. A tanulmány sikerét ez határozza meg, ez a kutatási tevékenység origója: adjon teret a valóban új felismerésre, legyen kicsit talán érdekes is, de mindenképp legyen reális.
A legtöbb kutatás, így értelemszerűen a legtöbb publikáció is egyszerre több kutató közös munkáját feltételezi, ebből adódóan könnyű rávágni, hogy az eredményességhez a kutatócsoport jellemzői is hozzájárulnak. Ez így is van. Arról viszont már kevesebbet beszélünk, hogy nagyon nehéz olyan csoportot találni, amiben az ember őszintén azt gondolhatja, hogy nagyjából annyit profitál belőle, mint amennyit ő maga beletesz. Márpedig sem a sokkal több, sem a sokkal kevesebb nem jó egyetlen csoporttagnak sem hosszú távon. Ennek két ellenszere van: a nagyon színes és változó kutatói közösségben való részvétel, vagy a gyakoribb önálló munka.
Hogyan épül fel a tudományos cikkek és folyóiratok világa? Milyen rangsorolást használnak?
A tudományos folyóiratok világa változatos és izgalmas, de szakértelmet kíván, ha valaki naprakészen követni akarja a kiadói stratégiák változásait, a nemzetközi publikálás aktuális trendjeit, vagy a folyóiratokkal szemben alkalmazott minőségmérési módszereket.
Szerkesztőként és lektorként is végzek bírálói tevékenységet több nemzetközi folyóirat számára, és döntök arról, mi jelenhet meg és mi nem. Az elutasítás leggyakoribb oka az előbb említett kutatási kérdés elégtelensége. Nagyon érdekes megtapasztalni, hogy rutinos kutatóknak sem mindig sikerül érthetően, logikus rendszerben összefoglalniuk a munkájukat. A szerkesztői és bírálói döntések során azt is figyelembe kell venni, hogy a kutatás és a tanulmány nívója illeszkedik-e a szóban forgó folyóirat minőségéhez. Vagyis nemcsak kiváló és elfogadhatatlan tanulmányok léteznek; a kutatások minősége egy széles skálán mérhető, és végeredményben ez határozza meg a folyóiratok minőségét is.
Milyen trendekre számíthatunk ezen a területen?
Az elmúlt egy-két évtized gyakorlata idehaza is a folyóiratok kvartilis alapú rangsorolását hangsúlyozta. A „Q1” (döntően hivatkozottsági alapon a felső 25%-ba tartozó) folyóiratok bírnak a legnagyobb presztízzsel. Egyelőre keveset beszélünk róla, de legalább ilyen meghatározó kell legyen a jövőben az is, hogy a folyóiratot ki adja ki, hogy a cikk milyen, a kiadói dimenzióban is független hivatkozásokat generál, vagy éppen az a tény, hogy a folyóirat vagy kiadója milyen üzleti modellben végzi a munkáját. Ezek a kérdések szoros összefüggésben állnak az etikus kiadói gyakorlattal, a megbízhatósággal és végeredményben a minőséggel.
Mi kell ahhoz, hogy valaki kutatóként egy magas presztízsű folyóiratban publikálhasson?
Messze a teljesség igényétől: a jó kutatási kérdésen és az informatív absztrakton túl az is fontos, hogy a cikknek legyen gyakorlati haszna. Rengeteg olyan tanulmány jelenik meg – és ebben mintha egyre távolabb kerülnénk a társadalomtudományi kutatásokkal szembeni jogos elvárásoktól, miszerint a kutatás eredménye bírjon haszonnal a társadalom, vagy a gazdaság fejlődése számára –, amelyekben a szerzők nem foglalkoznak az eredmények gazdasági jelentőségével, gyakorlati hasznosíthatóságával. Enélkül szintén nem lehet például egy menedzsment témájú tanulmányt értelmesnek nevezni. Szintén fontos szempont, hogy a kutatási kérdések vagy hipotézisek logikusan és szükségszerűen következzenek a szakirodalomelemzésből. Ezt sokkal nehezebb kivitelezni, mint amilyennek hangzik. Végül lehet az elkészült tanulmány a létező legkiválóbb, a szerkesztői döntés során sajnos nem kizárólag csak az írás minősége a döntő.
Hogyan válhat egy egyetemi hallgató a kutatói közösség részévé?
Ha megelégszik a formalitások hiányával, akkor abban az esetben válik valaki kutatóvá, ha az élete részévé teszi e tevékenységet, ehhez azonban rettentően sok munkára, és sajnos kudarcokra is szükség van. Ehhez nem kell más engedélye, befogadása, útmutatása. Vagy másképp: a kutatói közösség részei a munkájukat magányosabban végző kutatók is. A formális utat járva pedig nyilván a BA, majd MA diplomát követően érdemes elkezdeni a doktori képzést, végül az akadémiai pályán maradni. E két stratégia egymás nélkül nem túl életképes.
Hallgatóként kezdetben elég egy téma iránti erős érdeklődés. Az oktatóknak nemcsak feladata, de amennyire látom, hivatása is, hogy ezeket a hallgatói motivációkat felkarolják és segítsék. Bátorítok mindenkit arra, hogy merje felvállalni a számára szimpatikus oktató előtt a tudományos érdeklődését, kérje a segítségét az elindulásban. Ezek a kezdeti lépések meghatározóak. Oktatói felelősségünk nemcsak abban van, hogy közreműködjünk egy kutatható témakör kereteinek a kijelölésében, de abban is, hogy ezt a hallgató akár egyedül, akár csoportban úgy tehesse, hogy abban sikert élhessen meg. Az ilyen, hallgatók-oktatók közötti közös kutatási munkák mindenki számára hasznosak akkor is, ha egy hallgató végül nem az akadémiai pályát fogja választani.
Mi a helyzet akkor, ha egy oktató szeretne a kutatói munkához és közösséghez fordulni?
Nehéz kérdés ez, mert úgy tekintünk az egyetem akadémiai munkatársaira, mint akik oktatnak és kutatnak egyidejűleg, és ezt a Nftv. is alátámasztja. A kérdés mégis jogos, mert ez két különböző munkakör, különböző készségeket és jártasságokat igényelnek. Vannak olyan oktatók, akik korábban megszerezték a PhD-fokozatot, rendelkeznek a kutatómunkához szükséges ismeretekkel, de érdeklődés vagy időhiány miatt évekig nem kutattak, nem publikáltak, aztán hirtelen mégis újrakezdenék-folytatnák ezt a tevékenységet is. Ezek az időszakosan jelentkező ébredések gyakran átmenetiek, mégis örömöt jelentenek és hasznosak, mert egy-egy új bekapcsolódás egyúttal felfrissülést is jelent a kutatócsoportok számára. Legalább ilyen fontos kérdés azonban az, hogy hogyan lehet hatékonyabban elősegíteni azt, hogy a kutatási eredmények gyorsabban és könnyebben kerüljenek be az oktatott tananyagokba. Tehát abban, hogy a kutató hogyan tud az oktatói közösséghez fordulni, még lehet fejlődni.
Mit gondol, a kutatói világot és a kutatás folyamatát hogyan befolyásolja a mesterséges intelligencia térnyerése?
A kutató egyén szintjén talán aggodalomként jelentkezik az AI rendkívül gyors fejlődése, persze sokan sokféleképpen tekintenek az AI szerepére. Én kicsit pesszimista vagyok. Megmondjuk neki, milyen témakörben végezzen irodalomkutatást, modellalkotást, elemzést, értékelést, az pedig elvégez helyettünk bármit. És itt nem is azon van a hangsúly, hogy „elvégzi”, hanem hogy „bármit”. Sajnos az a helyzet, hogy napjainkban a menedzsmentirodalomban szinte mindenre és mindennek az ellentétjére is találunk szakirodalmi forrást, vagyis gyakorlatilag bármilyen attitűdalapú változórendszer alátámasztható teoretikusan. A jelenségnek erre a fokára már nem kielégítő válasz az, hogy a társadalomtudományokban nincsenek determinisztikus viszonyok. Önmagában ez is óriási és megoldásra váró probléma. De ha még ebben a rendszertelenségben szabadjára is engedjük az AI-t, akkor végképp megkérdőjeleződik a valóság és a képzelet közötti határ. Őszintén bízom benne, hogy tévedek.